9. fejezet ~ Elena

Lerogytam mellé, szorosan átöleltem, majd felpillantottam, és megláttam Julest és Klaust is. A farkaslány próbált magához térni rémültségéből, ekkor meghallottuk Stefan hangját.

-Klaus!
A magas, jóképű vámpír Klaus hátamögött állt, az ősi megfordult és elmosolyodott.
-Miben segíthetek, barátom?
-Felajánlom magam, Klaus!- mondta határozottan Stefan, rám se nézve. Ledöbbentem, meg se tudtam szólalni. Ezt megtenné Jennáért és értem?
-Felajánlom magam Jennáért cserébe! -folytatta szerelmem, ám Klaus nemlegesen bólogatott és közben tovább mosolygott.
-Sajnálom... Veled más terveim vannak! -Azzal az ősi Juleshoz lépett, a nő szinte remegett a félelemtől, és könyörgött,hogy ne ölje meg, de Klaus szemrebbenés nélkül kitépte szívét. Ezután Jenna felé indult, de én elé léptem.
-Nem! Ne! -kiáltottam utasítóan, miközben könny cseppeim kicsordultak- Nem teheted! Nem!
-Te is sorra kerülsz, kedvesem. -suhant nagynéném mögé az ősi hibrid, és őt is megfosztotta szívétől.
Olyan hangos, keserves sírás tört ki belőlem, hogy kizártam a külvilágot, és lerogytam Jenna mellé. Többé nem érdekelt semmi sem, abban a pillanatban azt sem bántam volna, ha tényleg meghalok.
Annyi szerettem veszett már oda, annyian haltak már meg, s szinte mindegyikük énmiattam. Erős karokat éreztem hirtelen derekam körül, éreztem, ahogy felemel hátulról és éles fogak tépik fel sima bőrömet. Az nyilalló érzés sem fájt annyira, mint az, hogy elvesztettem Jennát. Egyre jobban elhalványult minden, minden hang és fény. Klaus addig itta minden csepp vérem, míg az utolsót is ki nem szívta, és holtan rogytam össze.

Halk madárcsicsergésre ébredtem, borzasztó fejfájással. Nehezen nyitottam fel szemhéjamat, ám mikor sikerült, rögtön vissza is csuktam, annyira bántotta a fény.

Pár másodperc múlva mégis kinyitottam,s ekkor Bonnie hangját hallottam meg, amint azt magyarázza, hogy nem sokára fel kell ébrednem. Felemeltem a fejem, hunyorogva pillantottam barátnőmre és Stefanra.

-Héé.. -ült le az ágy szélére Stefan- Elena, jól vagy?
Nem szóltam, csak bólintottam, mire megpuszilta homlokomat és átölelt.
-Mi.. -köszörültem meg torkomat- Mi történt?
-Meghaltál, és működött Elijah elixírje. -magyarázta Bon- És most köztünk vagy ismét.
Mindketten mosolyogtak rám, míg próbáltam összetenni a képet. És ekkor eszembe jutott minden.
-Jenna! -nyögtem rémülten.
Lassan lépdeltem a sírhoz, majd leguggoltam elé, és egy vörös rózsát helyeztem rá. Jenna nénikémet szüleim mellé temették, s sírkövére rávésték: Jenna Sommers "Szerető testvér, barát, nagynéni"


"Kedves naplóm! A fájdalom felemésztő, de ha hagyjuk, hogy felfaljon, az nem az, amit elhunyt szeretteink akarnának. Jenna is, épp, mint Anya és Apa, azt akarná, hogy vigyázzak Jeremyre és tovább küzdjek. És én ezt fogom tenni! Küzdeni fogok."



Amint leírtam az utolsó szavakat, meghallottam az ajtócsengőt, mélyen felsóhajtva a tollat letettem, a naplómat pedig becsuktam és besüllyesztettem a matracom alá. Kimentem a szobámból, lebaktattam a lépcsőn, egészen a bejárati ajtóig masíroztam, majd kinyitottam azt.
Nem várt vendégem érkezett.
-Mit akarsz? -vetettem oda durván a magas, sötéthajú, lazúrkék szemű vámpírnak.
-Még mindig dühös vagy!?- kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Továbbra is nagyon dühös voltam Damonre, hogy is gondolhatta, hogy kellemesen bájcsevegve megköszönöm,hogy vámpírvért itatott velem,s ezzel majdnem tönkretette a tervünket!
-Damon... -kezdtem volna bele mondandómba, de közbeszólt.
-Ne, Elena! Csak hagy kérjek bocsánatot. Tudnom kell, hogy nem fogsz örökké haragudni rám, amiért megakartalak védeni,és amiért inkább látlak vámpírként, mint halottként... Elena... Csak bocsáss meg... Kérlek! -bár utolsó szavait elharapta, mégis elhittem, hogy őszintén sajnálja. -Damon.. én nem tehetem.. -szavaim hallatán szemei kissé kikerekedtek, szemöldöke összeszaladt- Ha most azt mondanám, hogy megbocsájtok... hazudnék. -nyögtem ki végül a súlyos szavakat.Damon láthatóan meglepődött és csalódott, az arca mindent elárult, és persze az a bizonyos "Oh" szócska, amit kitudott nyögni.
Túlságosan haragszom rá még mindig ahhoz, hogy megbocsássak Damonnek. Fontos számomra, talán túlságosan is, de ez nem jelenti, hogy egyből megbocsájtom, hogy mennyire önző is ő.

Damon látogatása után Bonniehoz igyekeztem, hátha meg tudott valamit arról, hogy Gill, Elijah és Klaus elhagyták e már a várost. Barátnőm házához értem, elég gyors tempóban lépkedtem, mivel a nap egyre jobban bántotta szemeimet és egyre inkább melegem lett, már szinte égette bőrömet a napfény. Ahogy az ajtóhoz értem csengettem, majd vártam. Kis idő múlva az ajtó kinyílt, meglepetésemre pedig Stefan nyitott ajtót.
-Elena... -hallottam meglepődöttséget hangjában- Mit keresel itt? Gyere be gyorsan! -húzott be karomnál fogva az ajtón, majd körül nézett kint.
-Stefan, minden rendben?- kérdeztem a vampírtól, de Bonnie barátnőm adott választ.
-Elena.. Neked nem szabadna itt lenned! A házon nincs bűbáj... Klaus bármikor megjelenhet... -ráncolta homlokát, miközben hadarta mondanivalóját.
-Bonnie, nyugodj meg! Klaus azt hiszi meghaltam. De...-gondolkoztam el- ..Klaus még itt van? -nyeltem nagyot.
Stefanék nem válaszoltak, csak némán bólogattak.
-De ne aggódj! Hamarosan elfog menni. -mondta végül Stefan és megölelt. Szorosan átöleltem én is őt, majd néhány másodperc múlva eltoltam magamtól kissé.
-Ígéred? -néztem mélyen szemeibe, Stefan ismét bólintott.
-Elena... tudnod kell valamit Damonről. -zavart meg minket Bonnie.
-Tudom, tudom. -sóhajtottam- Nagyon sajnál mindent, igaz?! De jelenleg ez nem érdekel!
-Elena.. -szakított félbe Stefan komoran- Damont megharapta Tyler... haldoklik!